www.lakossagcsere.hu www.svabkitelepites.hu www.xxszazadintezet.hu www.xxiszazadintezet.hu www.terrorhaza.hu www.koestler.hu www.magyartragedia1945.hu www.magyarforradalom1956.hu www.szexualisforradalom.hu www.magyarholokauszt.hu www.delvidekitragedia.hu przewoznik.terrorhaza.hu www.habsburg.org.hu
Főoldal
PÁLYÁZATOK
Esszé pályázat
Képzőművészeti pályázat
Videoklip pályázat
Pályázati eredmények
Hagya Andrea: Orwellről szabadon

ORWELLRőL SZABADON

Ha akarnánk, sem szabadulhatnánk Orwell rémképeitől: amit igazolt közülük a késő XX. század, az folyamatosan újra igazolódik, ami paranoiás történelmi látomásnak bizonyult korábban (ha volt ilyen), az továbbra is a fejünk fölött lebeg, kísértőn. Nincs az a haladáshit és politikai derűlátás, mely megnyugtatóan hirdethetné, hogy a modern nyugati és eurázsiai kultúrák, a kipróbált és az örök serdülő demokráciák szervezetéből végleg kipusztult a totalitarizmus vírusa és minden, ami vele jár: az igazság átszabásának, a történelemhamisításnak, a szabadgondolkodású, írástudó értelmiség lekenyerezésének vagy megbénításának a mérge. És nincs, aki ne állíthatná, hogy társadalmi létmódunk legmakacsabb félelme továbbra is az eszelős führerek és generalisszimuszok betolakodásától való félelem - hiszen leghétköznapibb tapasztalatunk az önigazolását kergető, pitiáner, szürke fiókzsarnokság. Bárhol, bármikor éljük is a XX. századot, George Orwell rémképei, akárcsak Franz Kafkáéi, rendíthetetlen társadalmi és történelmi alapigazsággá szilárdultak. De amíg Kafka a millió hivatalnoksejtből nyüzsgő hatalom banális démonizmusát fedi fel, Orwell a totalitás gyakorlatáról beszél, s ami Kafkánál hátborzongató és irracionális, az Orwellnél már magától értetődő és ésszerű, s ez az ésszerűség démonibb mindennél.
Hiába szünetelt tehát a rendszerváltás környéki nagy Orwell-reneszánsz, sőt -reveláció az elmúlt évtizedben, Eric Blair politikai tapasztalatai, illúzióvesztései és dilemmái - ha újabb-közvetettebb változatokban is - a mi illúzióvesztésünkkel, dilemmáinkkal unos-untalan összecsengtek.
George Orwell, a XX. század emblematikus íróalakja s egyben — vagy nyolcvanmillió eladott kötettel— szépirodalmi csúcstartója.
Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt tíz évben Orwelltől egyetlen sornyi új fordítás se jelent meg, Orwellről szóló, magyar nyelvű irodalom pedig gyakorlatilag nem létezik. Orwell regényeinek és elbeszéléseinek zömét máig sem ismerhette meg a hazai közönség, esszéit, politikai publicisztikáit pedig csak részben és megkésve, két tartalmas, bár közel sem teljes válogatásból (Orwell-esszék, AB 1988; Az irodalom felszámolása, Európa, 1990). A kilencvenes évek mindehhez néhány jó-rossz korábbi fordítás (Burmai napok, Terebess, 1998; Állatfarm, Európa, 1994; 1984, Európa, 1996, 1999; Hódolat Katalóniának, Cartafilus 1999) újbóli megjelentetését tette hozzá.
Nálunk ma is csak Raymond Williams kerek harminc éve írott, jó tíz éve megjelent vékonyka zsebkönyve (Orwell, Gondolat, 1989) az egyetlen hozzáférhetõ Orwell-kalauz, telis-tele egy doktriner, újbalos szerzõ freudomarxista elfogultságaival, ellenpropagandának is felérő, sommás ítéleteivel (Orwell osztálykorlátai, hamis Anglia-mítosza stb.), melyek mintha csak Révai József vagy Horváth Márton baljós emlékű irodalmi vésztörvényszékeit idéznék.(Nóvé Béla)
A közelmúlt kutatásainak izgalmas hozadékaira nézve elég csak két példát említeni: az író háború alatti elszánt küzdelmét a BBC hadicenzoraival s azt a nemrég nagy vihart kavart felfedezést, hogy halála előtt Orwell maga is terjedelmes névlistát juttatott el a brit külügyminisztérium titkos hírszerző részlegének a szovjetszimpatizáns angolszász írókról és értelmiségiekről. E két adalék első látásra mind erkölcsi, mind politikai irányultsága szerint merőben ellentétesnek hat. Az első a független értelmiségi tisztességét és civil kurázsiját tanúsítja, míg a második a kormánybérenc, hidegháborús besúgó sötét árnyát veti írónkra. Holott e két orwelli rejtély valójában nagyon is egy tőről fakad: a lelkiismereti indítékú, személyes felelősségvállalásból.
A brit-indiai születésű író 1941 augusztusától 1943 novemberéig a BBC távol-keleti adásainak indiai részlegénél vállalt munkát, s a háborús hírszerkesztéstől a rádiós jegyzetíráson át az irodalmi programok összeállításáig igen lelkesen és leleményesen látta el sokrétű feladatát. Mégis: a BBC archívumából jó tíz éve előkerült számos levél, műsorterv és belső feljegyzés vall arra, hogy az egykori hadicenzúrával - melyet voltaképp a brit katonai elhárítás, az MI5 vezényelt - nemegyszer igencsak meggyűlt a baja.
Bár e személyes és elvi, politikai konfliktusok okai (néha csak: ürügyei) alkalmanként változtak, lényegük rendre abban állt, hogy Orwell - ki ifjúkorában öt évig szolgált Burmában gyarmati rendőrtisztként - nem akarta, hogy az indiai adásokat holmi avítt, birodalmi propagandaszócsővé silányítsák, s így váltig azon volt, hogy a maga igényes műsoraiban lehetõleg nem kívánatos személyek és politikai tabutémák is szót kapjanak. Ez a törekvése mellesleg nyíltan vállalt, elvhű és következetes volt, hiszen háború alatt publikált, nagy hatású esszéiben és politikai elemzéseiben sosem titkolta meggyőződését, hogy India és a többi brit gyarmat mielőbbi önállósodása nemcsak morális, történelmi és geopolitikai szükség, ám Anglia jövendő belső demokratizálásának is kulcsa.
Ami a másik ügyet, Orwell listáját illeti, ez kerek félszázados lappangás után csak 1998 tavaszán került nyilvánosságra, máig visszhangzó, heves vitát támasztva az angolszász sajtó - így a The New York Times, a Nation, a London Review of Books és a Times Literary Supplement - hasábjain. Amennyire rekonstruálni lehet, a dolog kezdetben csak afféle ártatlan politikai kvízjátéknak indult: Orwell 1948 nyarán Jura-szigeti tanyája visszavonultságában egy nála vendégeskedő írótársával, Richard Reesszel alkalmi házi vetélkedőt rendezett Ki tud többet a szovjetszimpatizánsokról címmel. A két bizalmas íróbarát tippjeit szorgosan papírra vetve azt próbálta felmérni, hogy a háború utáni Anglia - és részben az USA - írói, újságírói és ismert közszereplői közül kik azok a társutasok, kriptokommunisták, netán Sztálin fizetett tollnokai vagy a KGB ügynökei, akiktõl egy komolyabb politikai válsághelyzetben tartani lehet. Orwell több mint száz nevet jegyzett fel - köztük olyan neves kortársaiét, mint C. Day Lewis, Cedric Dower, Henry Wallace, Stephen Spender, G. B. Shaw, John Steinbeck és Orson Welles. A nevekhez pár szavas megjegyzéseket is fűzött, bár a gyakori kérdőjelek és kihagyások rendre azt jelzik, hogy sokak megítélésében maga sem volt biztos, s hogy eredetileg inkább csak magánhasználatra szánt, alkalmi találgatásokról lehetett szó. Tény, hogy e listát nem sokkal halála elõtt, 1949 tavaszán átadta Celia Kirwannak, aki az idő tájt a Foreign Office egy titkos adatgyűjtő részlegének munkatársa volt, majd a sokáig kiadatlan Orwell-kézirat a brit kémelhárításhoz is eljutott - sőt az író halála után titkosszolgálati csereanyagként vélhetően a CIA-hoz is.
De vajon ki volt Celia, a rejtélyes közvetítõ? Nos, nem más, mint Arthur Koestler második feleségének vonzó ikerhúga, kinek révén a két neves íróbarát kis híján sógorságba keveredett egymással. Koestlerék 1946 karácsonyán meghívták Orwellt az otthonukba, s a karácsonyi vendégeskedés a vártnál is jobban sikerült. Orwellben gyöngéd érzések támadtak a frissen megismert Celia iránt, sőt később többször is házassági ajánlatot tett neki. A címzett ugyan rendre kitért (írónknak nem sok sikere volt a nőkkel), ám kapcsolatuk továbbra is megmaradt, s így könnyen lehet, hogy Orwell a kérdéses listát csak afféle bizalmas, szerelmi ajándéknak szánta - anélkül, hogy szolgálati használatáról bármiképp rendelkezett volna. (Erről semmiféle feljegyzés, kísérőlevél vagy más bizonyíték nem maradt fenn.)
Ez hát az ügy vázlatos életrajzi háttere. De akad ennél talán fontosabb is: az erkölcsi, politikai. Orwell védelmezői a kézirat publikálását követő sajtóvitában méltán emelik ki, hogy az író végül is nem tett mást, mint amit húsz éven át sűrűn publikált cikkeiben és politikai elemzéseiben: nevükön nevezte mindazon ismert értelmiségi kortársait, akiknek vélemény-ingatagságát, a diktatórikus rezsimek iránti kétes szimpátiáját mindig is nyíltan kárhoztatta. E lista átadására két további nyomós oka is lehetett. Az egyik: az életre szóló barcelonai lecke 1937 májusában, amikor a GPU-tisztek és Komintern-ügynökök (például Gerő Ernő) által vezényelt rohamgárdisták a szeme láttára hurcolták el, majd gyilkolták meg legjobb bajtársait: a köztársasági erők nem kommunista zászlók alatt küzdő, spanyol és brit önkénteseit; a másik: a szovjetszimpatizáns, nyugati értelmiség saját bőrén is nemegyszer fájón megtapasztalt képmutatása és perfid cinizmusa. Orwell szemében a nyilvánvaló tények el nem ismerése - s ilyen volt a harmincas évek ukrán éhínsége, a nagy sztálini terror, a barcelonai leszámolás, a Molotov-Ribbentrop-paktum, s a milliók életét elemésztõ Gulág — jóvátehetetlen értelmiségi bűnnek, az írástudók leghitványabb árulásának minősült. Ez iránti kérlelhetetlenségét jól jelzi egy gyakori mondása: ártatlanokat leölni még mindig kisebb gyalázat, mint hullákról hazudozni.
A negatív, rágalmazó, az ellenfeleket démonizáló és lejáratni igyekvő politikai kampányokat hajlamosak vagyunk diktatúrákhoz, totalitárius hajlamú politikai erőkhöz vagy rezsimekhez kötni. Erre jó okunk van, hiszen a XX. század hírhedetten legmocskosabb propagandakampányait a náci, fasiszta vagy kommunista rezsimek folytatták. E rendszereknek sajátja volt a félelem- és hisztériakeltés, a politikai ellenfél, helyesebben az ellenségnek kikiáltott etnikai, faji, vallási és társadalmi csoportok elleni gátlástalan uszítás. A kampányok fontos, többfunkciós szerepet játszottak a rendszer működtetésében.
Az indiai születésű George Orwell részt vett a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán. Gyűlölt mindenféle diktatúrát, a gyarmatokat kizsigerelő, hódító imperializmust éppúgy, mint az egyenlősítő kommunista rendszert, amelyben "mindig vannak egyenlőbbek".
Orwell elsősorban szamizdatban (tiltott irodalomként), kéz alatt terjesztett 1984 című antiutópisztikus regénye nyomán vált híressé, amit később angol-amerikai koprodukcióban filmen is feldolgoztak. A szerző másik híres regénye, Az 1943-as keltezésű Állatfarm ugyancsak a totalitárius rendszer, konkrétabban a sztálini diktatúra maró gúnnyal megfogalmazott, szellemes szatírája. A sztori színhelye ezúttal egy brit farm, ahol az állatok a disznók vezetésével megdöntik az Ember uralmát. Az Állatfarmon megvalósuló, kezdetben szabadnak tűnő élet azonban hamar rémálommá, diktatórikus rendszerré válik. Az őrnagy, az állatok hajdani ideológusának eszméi gyorsan feledésbe merülnek, mikor a Napóleon nevű nagy kan magához ragadja a hatalmat, rákényszerítve saját elveit a többiekre. A jelszó („Minden állat egyenlő”) pedig meglepő változásokon megy keresztül. A szerző regénye ma is érvényes olvasmány, amely a szatirikus társadalmi mondanivalón túl épp olyan szórakoztató és egyben elgondolkodtató, mint megjelenése idején.
Ez a politikai szatíra tette Orwellt egy csapásra híressé a nyugati világban. Ebben a szovjetellenes állatregényben Orwell azt igyekezett bizonyítani, hogy a szocialista társadalom alapelve: minden állat egyenlő - csak egyesek egyenlőbbek, mint a többiek. A modern, de a klasszikus swifti szatírát megújító "állatregény" a sztálini világ és politika negatív allegóriáját nyújtja - már-már az 1920-30-as évek szovjet történéseinek kulcsregényeként. Az állatok Mr. Jones birtokán megdöntik az Ember uralmát, s az előbb derűs, kavargó eseményeket kínáló helyzetben egyre állatibb társadalom jön létre. A hatalmat magához ragadó, Napóleon nevű nagy kan - az állatok hajdani ideológusának, az őrnagynak az eszméit folyamatosan torzítva, hamisítva, átértelmezve - a többi lényre egyre szörnyűbb diktatúrát kényszerít.
Orwell jó író, szellemesen mozgatja emberi és állati vonásokkal megrajzolt figuráit, szatírája maró és megragadó.
Az Állatfarm tökéletes fejlődéstörténet: az állatok uralma után a disznók uralma, később pedig a pénz és a hatalom uralma következik.
Mindenki ismeri a „Négy láb jó, két láb rossz” jelszót, s ennél már csak a „Mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek” idézetet szoktuk sűrűbben emlegetni. Nos, ezekről köztudott, hogy az Állatfarmban írta le őket a szerző.
George Orwell politikai remekműve, az 1984 előtt egy „szinopszist” is írt a kommunizmus kialakulásról.
Az 1949-ben megjelentett mű egy negatív utópia. Mint minden utópia ez is a csalódás és hiány érzetéből fakadt. Az utópia és az utópisztikus regény évszázadokon át az optimizmus műfaja volt, arról szóltak, hogy az elfajzott jelen után milyen ígéretes jövő következhet. A negatív utópia először az újkorban jelentkezik, az angol és a francia polgári forradalom után. Már egyáltalán nem az ígéretes jövő bemutatásával foglalkozik. A jelen elkeseredettsége magával vonja azt a képet, hogy a jövő csak rosszabb lehet. Mondhatnánk így is: ha nem reménykedünk, nem is fogunk csalódni.
Orwell regénye bemutatja milyen lesz az élet 1984-ben, amikor már csak három szuperállam létezik a földön. A három állam – Óceánia, Eurázsia és Kelet-Ázsia – szerkezete nagyon hasonlít egymásra, mégis állandó háborúban állnak. Óceánia politikai rendszere az angol szocializmus (újbeszélül: angszoc). Az ország egyetlen pártjának vezetője Nagy Testvér, akit hatalmas személyiségkultusz vesz körül. Személyesen ugyan még senki nem látta, az sem biztos, hogy létezik. Az állam ügyeit négy minisztérium igazgatja. Az egyik Igazság-minisztérium, amelyhez a hírszolgálat, a szórakoztatás, az oktatás és a szépművészetek tartoznak, a másik a Béke-minisztérium, amely a háborút intézi, a harmadik a Szeretet-minisztérium, amely a törvényeket hozza, és a rendet tartja fenn, a negyedik a Bőség-minisztérium, amely a gazdasági ügyekért felelős.
Óceánia nyelve éppen átalakulóban van, az Igazság Minisztériumban (újbeszélül: minigaz) dolgoznak átalakításán, illetve egy teljesen új nyelv létrehozásán. Ez az állam hivatalos nyelve, az újbeszél. Azért találták ki, hogy az angszoc ideológiai szükségleteit kielégítse. 1984-ben ugyan még sem írásban, sem a gondolatokat kifejező eszközként nem használatos. A times vezércikkeit már újbeszélül írják, de erre csak egy szakember képes. Úgy gondolják, hogy az újbeszél 2050-re szorítja ki teljes mértékben az óbeszélt. Közben folyamatosan tért hódít, hiszen minden párttag igyekszik minél több újbeszél szót és nyelvtani szerkezetet használni a mindennapi társalgásban.
Az újbeszél nyelvnek nem csak az a célja, hogy az angszoc világnézetét és gondolkodásmódját kifejezze, hanem az is, hogy minden más gondolkodási módot lehetetlenné tegyen. Szándékuk tehát az, hogy az újbeszél nyelv teljes elsajátítása után eretnek gondolat ne is keletkezhessen. Szótárát úgy szerkesztik, hogy minden olyan jelentés pontos kifejezési lehetőségét megadják, amit egy párttag ki akarhat fejezni, másrészt kizárnak minden más jelentést és a lehetőségét is, hogy valamilyen közvetett módon el lehessen jutni ilyen jelentésekhez. Ezt részben új szavak kitalálásával, illetve a nemkívánatos szavak nyelvből való törlésével és nem pártszerű jelentésének megfosztásával érik el.
Az újbeszél alapja az általunk ismert nyelv, számunkra mégsem lenne érthető sok újbeszél mondat, még akkor sem, ha nem tartalmazna új szavakat. A szókincset három csoportra osztják: az A, a B, illetve a C szókincsre. Az A szókincs jelöli a mindennapi dolgok megfogalmazásához szükséges szavakat, ilyen például: evés, ivás, öltözködés. A szavakat általában az általunk is ismert nyelvben használt szavakkal jelölik, mégis a szókészlet sokkal csekélyebb a mienknél a sok egyszerűsítés miatt. A B szókincs olyan szavakból áll, amelyeket szándékosan politikai célokra szerkesztettek, azaz olyan szavakból, amelyeknek nem csak politikai vonatkozásuk van, de használatukkal rákényszerítik az embereket a helyes szellemi magatartásra. A C szókincs az előző kettő kiegészítése, és csak tudományos és technikai kifejezésekből áll.
Láthatjuk hát, hogy a Párt minden eszközt felhasznál ahhoz, hogy megakadályozza az eretnek gondolatok megjelenését a társadalomba, amint az a könyvből kiderül felettébb sikeresen. Az újbeszél nyelv - a telekép, illetve a gondolatrendőrség mellett – ugyanezen célt szolgálja.
Az oroszlán és az egyszarvú, e minden eddiginél teljesebb esszé-, tanulmány- és publicisztikaválogatás önszembesítés: a történelmi, társadalmi és alkotói szabadulás sorslehetõségeivel viaskodó Orwellt mutatja be a magunk tükrében. A dilemmatikus gondolkodót, a válságriportert és hatalomkritikust, akit a spanyol polgárháború Szovjetunióból távirányított marxista inkvizíciója nemhogy kiábrándított volna a baloldali tanokból, hanem idealisztikussá mélyítette demokratikus szocializmusát (Spanyolországban "az ember az egyenlőség levegőjét lélegezte be"); aki a szegénység, az osztályelnyomás, a brit uralkodóréteg avíttas és lomha ostobasága ellen prédikál szakadatlanul, az alulról megindítandó társadalmi forradalom szellemében, ám sosem szűnik meg nevetségessé tenni a nyugati és ázsiai szocialisták, kommunisták hazugságait és öncsalásait, a sajtó torzításait vagy megvilágítani az angol baloldal nácibarát törleszkedéseit; aki a hagyományos angolszász liberalizmus és a szocialisztikus-utópisztikus kísérletek robbanékony keverékébõl megalkotja egalitárius szemléletmódját, annak sematikus, túlhajtott osztályharcos történelemszemléletével, naivitásával és a központi egyenlőségcsinálás féldiktatórikus ellentmondásaival együtt; aki valóságos negatív karakterológiát alkot az angol néplélekről; miközben áhítattal csodálja méltányosságát, törvénytiszteletét, kispolgári béketűrését, pacifizmusát és mértékletességét, orwelli módon csalafinta és ironikus, mégis némiképp meghatott és lelkesítõ nemzeti dicshimnuszt költve a világháború idejére; aki a XIX. századi brit irodalom és a XX. századi szigeti-birodalmi közgondolkodás legszembeötlőbb nyavalyájának a bezárkózást és az anakronizmust tekinti, noha maga is ízig-vérig brit és szigeti abban, hogy mindig és mindenben az angol(szász) kultúra a viszonyítási pont, a centrum és a szemellenző, és abban, ahogy Anglia háború utáni, Európában betöltendő vezető szerepét pedzegeti, mint aki semmit nem tanult, semmit nem felejtett. E dilemmák fölött pedig ott a legsúlyosabbik, az orwelli életmű első és végső kérdése: miképp lehetséges egyszerre politizálni és írni, szétválaszthatók-e a társadalomérzékeny íróban a közösségi nyomaték és a személyes szenvedély területei, azaz, végsõ soron, miképp őrizhető meg a szociális lelkiismeret és alkotói autonómia egyszerre.
Egy 1997-es felmérés szerint az angolszász világban a huszadik századi regények közül csak a A gyűrűk ura előzi meg népszerűségben, az 1984 igazából nem is regény — pontosabban, egyáltalán nem biztos, hogy regény —, de mindenképpen olyan szöveg, amely tartalmazza önmagát mint regényszöveget is. Avagy mégis regény, akkor viszont olyan regényszöveg, amely tartalmazza önmagát mint nem-regényt is. Akárhogyan is, Orwell könyve mindenképpen metaregény: minden mondata, miközben a regényről „szól”, egyszerre állítja és tagadja saját regényszerűségét. Egyszerre lévén belül és kívül, az Ezerkilencszáznyolcvannégy nagyon sokat tud a regényről. Mindazt, amit regényként nem tud vagy tudhat önmagáról, amit szemérmesen elhallgat, esetleg elfojt, metaregényként tudja, és fordítva: megtestesíti a metaszöveg számára hozzáférhetetlen közvetlen tudást. Jól tudja például, milyen nehéz és veszélyes dolog regénynek lenni, ám azzal is tisztában van, hogy milyen fontos mégis a regénység, hogy a regényműfaj a modernitás önmegjelenítésének és önkonstruálásának egyik alapvető diskurzusa, amelynek egyik alapváltozatát, a nevelődési regényt Franco Moretti joggal nevezte „a modernitás szimbolikus formájának” (4–5).
Az Ezerkilencszáznyolcvannégy azt is tudja, amit a regényolvasónak tudnia kell a regényolvasáshoz, s azt is, amit jobb, ha a regényolvasó nem tud, hogy regényolvasó maradhasson. Orwell szövege egyszerre a regény védelme és a regény kritikája, a regénydiskurzus ideológiai tudattalanjának feltérképezése. Az, amit a modernség regényként ismer, Óceániában lehetetlen, létezhetetlen műfaj, a „regény” jelensége és fogalma mégis mindvégig jelen van a megjelenített világban: egyrészt Óceániában is létezik egy gépek által alkotott szövegtípus, amit regénynek neveznek és regényként forgalmaznak, másrészt olyan szövegekből olvashatunk részleteket, amelyek egy regénytelen és regényesíthetetlen világban képtelenek regénnyé válni. Az 1984 regényolvasásának legnyugtalanítóbb vonása épp az, hogy a modernség diskurzusa által regényként megalkotott szövegalakzatba beleolvassa, beleérti az óceániai regényt is, vagyis azt sugallja, hogy az óceániai regény a mi regényünk torz és titkos hasonmása, amely emennek valamely nem szívesen látott vonását tárja fel, s hogy titokban még a legliberálisabb, leganarchikusabb regény is óceániai regény egy kicsit.
Az Orwell-szöveg szokásos olvasása kétosztatúságok rendszerén alapszik: a józan ész az ideológia (irracionalitás, elmélet) ellenében, a szubjektum értékes, de végtelenül sebezhető intim szférája a totalitárius állam inváziója ellenében. Orwell szövege egyértelműen a kétosztatúságok első tényezőjét értékeli fel, s ennek az értékítéletnek a ténye jelentős részben az 1984 regénységének következménye; a regény ideológiájának ismeretében azt is mondhatnánk, hogy a szöveg épp azért áll a józan ész, valamint a karteziánus és kantiánus személyiség oldalán és képviseletében, mert regény.
A szövegvilágon „belül” Winston Smith története szeretne regénnyé válni, miközben a szöveg maga – kitartóan és rendíthetetlen magabiztossággal – mindvégig regényként viselkedik, elsősorban az elbeszélő hang révén.
Winston regénye, avagy a regény keresése
Amit Óceániában hivatalosan regénynek neveznek, az nem a mi regényünk. Óceániában és Óceániáról nem írható regény. Az 1984 mégis regényként viselkedik, pedig Óceániáról szól. A megjelenített regényvilág ennek megfelelően a legteljesebb mértékben regényszerűtlen: Winston minden narratív következmény nélküli munkatársai és szomszédai mintha a „regényszereplő” paródiái lennének, szánalmas és szinte parodisztikus nyomai egy olyan regényvilág kiépítésének, amely itt nem létezhet. Mintha Winston Smith lenne a szövegnek az a része, amely a regényt keresi: a regényt mint önmaga történetének értelmét és formáját, a regényt, amely képes volna megteremteni önmaga referenciális előzményét, az általa „ábrázolt” regényvilágot, valahol Óceániában. Az általunk olvasott regény Winston révén mintha épp azt a valóságot keresné, amelyet aztán megjeleníthetne.
Létezik Winston történetének olyan olvasata vagy olvashatósága, amely kifejezetten regényszerű történetként értelmezi a főszereplő életének eseményeit. Winston életének meghatározó eseménye ebben az értelmezésben az a gyermekkori jelenet, amelyben elveszi a csokoládét anyja és éhező húga elől (177–181), vagyis amikor az önfenntartás ösztöne erősebbnek bizonyul benne a „jóságnál”. A jelenet, amely eleve Winston által felidézett álomként jelenik meg (vagyis az elbeszélő hang nem vállalja), kétféle ismétlésszerkezetbe íródik bele: mindkettő Winston mint regényszereplő megalkotásának eszköze. Először a szöveg legregényszerűbb epizódjában, az Ezerkilencszáznyolcvannégy „madeleine-jelenetében” rémlik fel, amikor Julia valódi csokoládét hoz az első titkos találkára, s Winston számára a szájában szétolvadó íz felidézi – nem magát az elfojtott emléket, csak annak hatását, a tudattalanul munkálkodó bűntudatot (136–137). Winston itt válik igazából regényszereplővé, hiszen ettől a pillanattól kezdve az igazi modern regényhősökhöz hasonlóan lélektani és hermeneutikai értelemben vett mélységgel rendelkezik: olyan pszichés tartalommal, amely önmaga számára sem érthető. A második ismétlés a 101-es szobában lejátszódó jelenet, amelynek során Winston elárulja Juliát (311). A rutinos olvasó (regény-olvasó) gyakorlottan egymáshoz illeszti az ismétlődésszerkezet távoli darabjait, és a két epizód összekapcsolásával mintegy „megfejti” Winston jellemét. A 101-es szobában játszódó jelenet paradoxona ekként az, hogy a regénydiskurzus hermeneutikai sikere etikai bukással jár: Winston épp abban a pillanatban nyeri el regényszerű jellemét, válik – legalábbis az olvasó számára – koherens én-narratívába írhatóvá, amelyben a humanista szubjektumfelfogásban implikált, a szöveg során mindvégig a regényműfaj etikájához kapcsolt morális alapfeltevésekkel ellentétesen cselekszik. Winston, aki a „regény” során végig a humanizmust és a humanitást képviselte a Párt hatalmával szemben, regényhősként való megszületésének pillanatában elveszíti emberségét és emberiességét (vagyis épp azokat a vonásait, amelyek autentikus regényhőssé tehetnék). A pillanat másik iróniája az, hogy a Párt kollektív én-eltörlő egységébe való beolvadás, az önazonosság végső feladása pontosan akkor következik el, amikor a csupasz egóvá zsugorodott én a Másik tagadásával saját fennmaradásának mindenek fölé való helyezését állítja. Az önazonosság regényszerű elnyerésének pillanata, a Valóssal való szembenézés – az igazság pillanata – egyben az önazonosság feladásának visszavonhatatlan pillanata is.
Winston mindvégig azzal kísérletezik, hogy regényszerűen – regényként értelmezhetően, a regénydiskurzusban benne foglalt előfeltevéseknek megfelelve – artikulálja tapasztalatát. Kudarca részben annak köszönhető, hogy Óceániában kiiktatták azt a kulturális, szimbolikus, diskurzív teret, amelyet a regényműfaj a modernitásban megszállt és sajátjaként kezelt. A regénydiskurzusnak ez a megszokott regényvilága a modernség egyik alapvető kétosztatúsága mentén jött létre: a regény ott van (ott játszódik, ott íródik és olvasódik), ahol a személyes és a nyilvános szféra egymásba ér, ahol a személyes tapasztalat történelmi tapasztalattá válik és fordítva, mégpedig úgy, hogy a regénydiskurzus által közvetíthető igazságok terepe – és az igazságközvetítés terepe – egyértelműen az előbbi, a személyes, intim világ.
Winston olyan, mint az a regényíró, akinek ugyan fogalma sincs arról, mi a regény, mégis érzi, hogy valami olyasmit szeretne írni. Kezdettől fogva komoly gondot jelent számára a regényvilág legalapvetőbb paramétereinek meghatározása is: amikor naplóírásba kezd, bizonytalan mind saját életkorát, mind a dátumot illetően. Képtelen létrehozni önazonosságát mint koherens én-elbeszélést, mint regényszüzsét, épp azért, mert hiányzik a hétköznapi élet és a személyes kapcsolatok (regény)világa, s ekként az emlékezés struktúrái is sérültek: a közvetítő – és normalizáló – közeg eltűntével az én belső emlékezőképessége vagy feloldódik a külső (állami történelmi) emlékezet fantáziavilágában, vagy, ha ellenáll a kollektív delíriumnak, a regényszerű támpontok híján csak egy saját használatú roncsolt emlékezetvilág kialakítására képes. Winston belső világa emlékek, álmok és jelen idejű aktusok összefüggéstelen sorozata, s ezeket a foszlányokat ő maga képtelen egységes elbeszélésbe szervezni: képek, amelyek „háttér nélkül és többnyire érthetetlenül villantak fel előtte” (9). Az emlékezés interszubjektív természetének a megtestesítője a szövegben a londoni templomokról szóló mondóka, amelynek szövegét négyen állítják össze, bár az összerakás egyben a „szabad” regénycselekmény hiányát és lehetetlenségét is jelzi, hiszen a konkrét történet és az általában vett narrativitás óceániai állapotának megfelelően a titkosrendőr Charrington egyszerre adja meg a történet (mondóka) első és utolsó sorát; Winstonnak és a többieknek csak a közbeeső néhány sor – a cselekmény – feltárása marad (az is jellemző, hogy Winston számára mintha ez az általa nem is ismert mondóka pótolná a saját emlékeiből álló, hiányzó, összerakhatatlan én-elbeszélést, s ezért keresi szinte rögeszmésen a hiányzó sorokat). Ugyanez az emlékezet-roncsolódás működik akkor is, amikor Winston az öreg proletár segítségével próbálja meg rekonstruálni a múltat: „az öregember emlékezete csak részletek szemétdombja volt” (104) – akárcsak az övé.
A regényszerűen elmesélhető történet (a szöveg első része igencsak eseménytelen) szinte teljességgel annak a története, ahogyan Winston megpróbálja létrehozni a naplót, önmaga nyelvi leképezését. Winston naplója az egyik antiregény: képtelen koherens szövegként létrejönni, épp azért, mert nincsenek modelljei, kizárólag a szerző saját belső erőforrásaira támaszkodhat. A naplóbejegyzések nagy része szinte öntudatlanul papírra vetett, összefüggéstelen és Winston számára is értelmezhetetlen szövegfoszlány (14–15, 24–25, 26). Az utolsó általunk olvasott bejegyzés, egy proli prostituáltnál tett három évvel ezelőtti látogatás története, egyértelműen terapeutikus célt szolgál (73–79), s noha végül sikerül leírnia a nyomasztó emléket, mégis úgy érzi, „nem változott semmi” (79). Nem is változhatott, mert az elbeszélt történet csonkolt, beteg, „őrült” szöveg, amely nem tartalmazza az egész elbeszélni vágyott életanyagot. A teljes, „normális“, egészséges elbeszélést az Ezerkilencszáznyolcvannégy hatodik fejezete tartalmazza, amelyben a cselekmény a látogatás elbeszélésére tett kísérlet története. A fejezet „regényszerű”, épp olyan, amilyet minden jel szerint Winston is szeretne írni, ha tudna. A regénybeszéd itt nem egyszerűen az igazság és a valóság attribútumaival rendelkezik, de egyben az egészséges, sőt gyógyító jelzőt is kiérdemli, hiszen a fejezet logikája azt sugallja, hogy ha Winstonnak sikerült volna „regényszerűen”, vagyis normálisan leírni a látogatást – úgy, ahogyan azt az elbeszélő hang teszi –, akkor az írás aktusa valóban katartikus és gyógyító hatású lehetett volna.
A másik antiregénymodell az Igazság-minisztériumban készülő óceániai regények halmaza, amelyekből nem olvashatunk részleteket, s csak annyit tudunk róluk, hogy regényírógépeken és a szubjektivitás teljes kizárásával termelik őket. Winston őrült naplója csupa szubjektivitás, a jelentésképzés mechanizmusait igénybe venni képtelen, s ezért beteg szöveg; a minisztériumban készült regények is „őrült” (abnormális) szövegek, amelyek viszont teljes egészében a központilag megszabott hatásmechanizmusok szerint épülnek fel. Burkolt formában mindkettő a „regényességgel”, vagyis az általunk olvasott szöveg épp észrevehetetlenségében nyilvánvaló normalitásával szembesítődik.
A két szélsőséges antiregénymodell között van tehát a normalitás, amiből természetesen az is következik, hogy hibás az 1984-nek az az értelmezése, amely teljes egészében a szubjektum belső világa és az elnyomó hatalom külső inváziója közötti küzdelemként tekinti a „regényt“.
Orwell szövege azonban a láthatatlanságot, természetességet kérdőjelezi meg, ezzel a liberális humanizmus ideológiájának alapvető ellentmondásaira világítva rá. Egyrészt a tökéletes ideológiamentesség a fogalomhasználat tökéletes kizárását jelenti, márpedig Winston nem tud mit kezdeni az efféle gondolkodással: az öreg proli fogalomhasználat „alatti” emlékezete és beszéde kevés, mert csak az van benne, amit Winston humanizmusa elvileg elegendőnek vél: a természetes, ideológiamentes emlékezet. A „tiszta” emberi, a néhány köbcentiméter tehát nem egészen emberi (Winston a hangyáéhoz hasonlítja ezt az állapotot, márpedig valódi hangyákról nem lehet regényt írni, ahogy Óceánia lakóiról sem): ahhoz, hogy valaki valóban ember legyen, mégis szükséges a fogalmiság, az ideológia is – csak éppen a „megfelelő” ideológia. Hiába mondja Winston, hogy „a prolik emberek maradtak” (182), a prolik ember alatti lények, akikben az emberré válás képessége maradt meg. Vagyis egyfelől az emberség előfeltétele az abszolút bensőségesség (a néhány érintetlen köbcentiméter) tisztán való megőrzése, másfelől viszont az a bensőségesség, amely már emberi, soha nem tisztán belső, hiszen fogalmakat és ideológiai lerakódásokat használ ahhoz, hogy az én tapasztalatát jelentéssé és közölhetővé alakítsa. Ugyanez az ellentmondás teszi kérdésessé az ember-mivolt mint köznapi értelemben vett emberség regénybeli meghatározását. Winston anyjának védelmező gesztusa, amellyel kislányát öleli – együtt a filmhíradóban látott zsidó nő gesztusával, aki gyermekét a kezével óvja a golyók elől – Winston szemében az emberség redukálhatatlan és megalapító pillanatává válik, méghozzá épp azért, mert az e tetteket létrehozó kódok személyesek . Ugyanakkor viszont Winston, az emberség regénybeli képviselője, éppen ezekben a pillanatokban vall teljes kudarcot: a gyerekkori csokoládélopás pillanatában és a 101-es szobában. Tehát vagy Winston nem teljesen emberi, vagy a két nő képvisel többet, mint a természetes emberi, vagyis belső törvényeik egyben külső, megtanult kódok is. Kódok, amelyeknek egyik legfőbb közvetítője Orwell kultúrájában – amely sok szempontból még a mienk is – épp a regénydiskurzus.
Tulajdonképpen ugyanaz történik a szövegben a regénnyel, mint Winstonnal – vagyis Winston akár a „regény” allegorikus alakjaként is értelmezhető –: amíg valami ellenében határozódik meg, addig emancipatorikus jelenségnek tűnik, amint azonban ennek az emancipatorikus eszmének a szolgálatában áll, valahogyan törvényszerűen ugyanazzá válik, mint ami ellen harcol. Winston humanizmusának diadala és csődje az a pillanat, amikor gondolkodás nélkül vállalja, hogy ha kell, a Párt elleni küzdelemben gyerekeket is hajlandó gyilkolni (191): embertelenné válik abban a pillanatban, amikor bármely ideológiának alárendeli magát – még akkor is, ha ez történetesen a humanizmus ideológiája.
A történet és elbeszélés paradox viszonya miatt a szöveg Winston történetén belül képtelen ennek a felfogásnak érvényt szerezni. Winston képtelen regényszerű szöveget írni, az ő története pedig abban a pillanatban válik regényszerűen értelmezhetővé, amikor a regény ideológiai alapfeltevései – épp e pillanat szerkezeti érvényessége által – romba dőlnek.
Túl azon, hogy George Orwell az európai történelem kánoni prófétája, jó ötvenéves antiutópiája, mint minden falanszteres ellenutópia, kissé beporosodott bár, de még most is fogalom, szavaira, szatíráira még mindig - többé-kevésbé - indokoltan lehet hivatkozni: az orwelli esszék, publicisztikák az illúzió(ön)rombolás őszinteségével és kiúttalanságával, szellemi becsületességükkel, félelemmentes racionalizmusukkal, méltányos radikalizmusukkal kortárs szövegek maradtak. Sőt elévült polémiahelyzetük és belpolitikai magánügyeik ellenére poétikailag talán még a szépprózáknál is maradandóbbak és áthatóbbak. Míg az 1984-be és az Állatfarmba kissé tolakodóan illeszkednek például a goldsteini esszébetétek és a spekulatív allegóriák, a hagyományos angolszász értekező próza erényeit felvonultató, gyanakvóan tapasztalati, fondorlatos és szarkasztikus publicisztikák az újságírás magasiskolái.
Az orwelli írástudó mint szerep és szóláshatalom egyfelõl az alsóbb, elesettebb néposztályok politikai-erkölcsi képviseletének a megfogalmazása; másfelõl annak módszere, ahogy a politikai jövõ megjósolható a múlt megismerésével és elsajátításával.
Orwell tüntetően ragaszkodik a tapasztalati, a kézzelfogható és a racionális konvenciójához és korlátjához, hiszen a valóság elkonfiskálását és meghamisítását törekszik leleplezni: a kétkötetes válogatás pontosan érzékelteti a folyamatot, ahogy a személyes élettapasztalatok ideológiai alapelvekké párolódnak. A novellisztikus önéletrajzi írások valójában parabolák; a burmai bennszülöttek kíváncsiságával övezett elefántvadászat és az akasztás a zsarnok szolgaságára, a brit gyarmati gondolat képtelenségére int, a csavargások, a komlószedés, az éjjeli menedékek a brit szegények társadalmi reménytelenségére és a menhelyek középkorias elmaradottságára figyelmeztetnek, az antikváriumi munka pedig a kölcsönkönyvtári közízlésbe, Shakespeare és Dickens - Orwell két alapvetõ irodalmi figurája - olvasottságába vezet be.
Ha figyelembe vesszük, hogy a publicisztikák jelentős része a második világháború árnyékában és a háború alatt keletkezett, a hitleri és sztálini totalitarizmus légkörében, korántsem meglepő, hogy Orwell minden igyekezete az objektív igazság és a történelmi valóság megszilárdítására irányul. Miként Hódolat Katalóniának című riportkötetéből megtudható, P. O. U. M.-milicistaként 1936-tól már közvetlen közelből szemlélhette a szovjet típusú történelemhamisítás módszertanát és a szektásodás logikáját, amint a moszkovita spanyol kommunisták átírták más forradalmi pártok polgárháborús szerepét, hogy később sorra likvidálhassák õket.
Az irodalom fölszámolása (1946) című esszéjében pedig, a szovjet mítosz angliai kártevéséről értekezve, hangot ad félelmének, hogy "az újságokban megjelenő, megtűrt és jóváhagyott hazugságok majdan a történelemkönyvekbe kerülnek"… (II/89.) Az orwelli életmű kulcspamfletje ez a szöveg - az Európa Kiadó ´90-es publicisztikaválogatása is ezzel a címmel jelent meg -, mert belőle nem csupán a totális diktatúra természetrajza olvasható ki, hanem Orwell politikai szemléletmódjának, védekezési technikáinak alaptézisei is. A történelmi valóság józan megőrzése szerinte ugyanis az egyéni és a társadalmi szabadság elsődleges föltétele: a művészi-újságírói függetlenség fölmorzsolása, a kortárs események manipulált ábrázolása ellehetetleníti a lábadozó diktatúrák kultuszképzésének ellenőrzését és kordában tartását, a riporterek, akár az irodalmárok, kézi vezérelt hivatalnokocskákká süllyednek, kortesvezérekké a totális állam hazugságkampányában.
Orwell minden esszéje, pamfletje ennek az autonóm beszédnek és a kultuszokon, nemzeti ábrándokon, politikai illúziókon áthatoló megtéveszthetetlen pillantásnak a szöveghelye. Szerzőnk kedvetlenül hallgatja a hipokrita brit értelmiség liberális tirádáit, mert azok nem szembesítenek a valódi Hitler-veszéllyel és "a világot ténylegesen formáló erőkkel", veszélyeztetve ezzel az ország cselekvőképességét is.
Orwell mindent közelről néz, a nemzeti egységet kovácsoló brit hazafiasságot a náci áfium egyetlen ellenszereként határozza meg. Ha tehát az igazság kedvéért gúnyolódni kénytelen is, kijelentve, hogy Anglia az aggok és ostobák országa, ahol a krikett és a derbi ügye jobban megdobogtatja a szíveket, mint a Blitzkrieg újabb fejleményei, a legfontosabb angol jellemvonásnak mégis az alkotmányosság és jogszerűség tiszteletét tekinti. Valamint az állam, a hatalom megvesztegethetetlenségében való hitet, ami kizárja, hogy Angliában, ahol a katonai parádékat fokozott ellenszenvvel vagy gúnnyal fogadják, valaha is totalitárius hatalom verjen gyökeret. Ezért összességében elmondható, hogy bár a valóságtudásával meggyőző Orwell éppen osztályszemléletében és mindenek felett álló egyenlőségmessianizmusában látszik elveszteni realitásérzékét, menthetetlenül suhan át a soha nem teljesülő utópiák és a beteljesült antiutópiák felségvizeire, mindennek ellenére méltányossága, méltányosságkultusza és politikai egyensúlyelve a legtisztességesebb európai társadalmi gondolkodók sorába helyezi.
Persze ez a megvesztegethetetlen tisztesség és érzékenység kísért az osztályhatárok elmosásának, a páriarétegek felemelésének: a társadalmi hídépítésnek a követelményében is. De az is igaz, hogy a becsület kedvéért olykor apróbb tisztességtelenségekre is hajlamos. Csúsztat, csak hogy osztályellentéteket igazolhasson és túlhangsúlyozhasson. Fárasztóan tendenciózus, kiszámítható és bántóan gyakorlatias ott is, ahol szellemi nagyvonalúságra és elméleti megalapozásra volna szükség. Orwell gondolkodói tisztességét azonban az minősíti elsősorban, és talán ez a legmegnyugtatóbb, hogy társadalompolitikai kérdésekre is alkalmazni tudja kulturális szempontrendszerét, egy szellemtörténész költői találékonyságával böngészve például a brit osztálykülönbségek stílusbeli, hagyománybeli, modorbeli különbségeit
Az orwelli politikai tisztességnek — mintha oximoronná fércelnénk a tűz és a víz szavakat - ugyanis az elfogulatlanság az erkölcsi bázisa; viszolygás minden központilag szabályozott gondolatrendszertől, mindenfajta gondolatfegyelemtől — légyen az akár mozgalom, akár egyéni szeszély diktatúrája. Míg társadalom- és hatalomkritikáiban a brit közösség — egy hanyatló, egyszersmind háborúkat viselő gyarmatbirodalom — hamis és helyénvaló kultuszait szemlézi, illetve az egyes rétegek képmutatásának, elszigeteltségének okait és következményeit, szocializmusrevíziójában pedig a történelemtisztogatáson alapuló új rendek és vezérek titkos manipulációit világítja meg, addig irodalmi esszéiben, BBC-s előadásaiban gyakran a téves írói mítoszokat, az irodalom társadalmi súlyát és osztályelfogultságait vizsgálja.
A gondolatzsarnokság minden fajtáját elutasító orwelli pamfletbölcsesség részleteiben nem mindig, egészében azonban tiszteletre méltó és ésszerűen hősies. Irodalmi esszéi a tolakodó osztályszemléletnek köszönhetik alkalmankénti laposságukat és sokszor megunható szocialista sztereotípiáikat. Ha nem ismernénk az életművet hitelesítő élettörténetet, a veszedelmes sebesüléssel járó részvételt a spanyol polgárháborúban, a gyarmati rendőrtiszti szolgálat öt kiábrándító esztendejét, a bolyongásokat az angliai társadalom peremvidékein, nyomortanyákon, menhelyeken, munkáskörökben, ha nem hökkentenének meg minduntalan a létező szocializmus kristálytiszta kritikái: a történelem, a közelmúlt (és közeljövő) egyedülállóan helytálló érzékelése, az orwelli gondolkodás független kriticizmusa, elfogulatlansága és titkolt öniróniája, akkor könnyedén a felelősség és tapasztalat nélküli nyugati szalonszocialisták táborába sorolhatnánk őt is. Ami végzetes ostobaság volna: Orwellt főként éppen e feloldhatatlan dilemmái hitelesítik.


Felhasznált írások:

Bényei Tamás: Az óceániai regény. In: http://forras.rkk.hu/0206/benyei.html

Margittai Gábor: Túlélni 1984-et. In: http://www.inaplo.hu/nv/200109/19.html

Nóvé Béla: Az ismeretlen Orwell; Évfordulós gyorsmustra In: http://es.fullnet.hu/0029/publi.htm

Moretti, Franco. The Way of the Word: The Bildungsroman in European Culture. London: Verso,1987


vissza

főoldal









Fejlesztette a 
CENTER.HU

      Impresszum  |  Adatkezelés  
XX Század Intézet Terror Háza www.orwell.hu